Aki Sopronban járva átsétál az Ikva patak hídján, annak egy nagy eklektikus épületegyüttes tárulkozik fel, amely a hajdani várnegyeden kívül, de még a belvárosban helyezkedik el. Itt található a Magyarországon jól ismert Zettl és Langer család ősi fészke; ez nem csak otthon, hanem múzeum is egyben.

A történelem viharai alaposan próbára tették a felmenőket, akik Bajorországból az 1750-es évek táján érkeztek Kőszegre. A család soproni ága Zettl Józseffel írta be nevét a város ipartörténetébe, mivel 1844-ben Szesz-Likőr-Rum és Borecet gyárat alapított. Oly sikerrel vezette, hogy hamar a település egyik vezető polgárává vált. A ház mai formáját már fiának köszönheti az utókor. A műgyűjtőként is nevet szerzett Zettl Gusztáv (1852-1917) pályája előírásosan indul. Tizenöt évesen már napi tíz órákat dolgozik Flandorffer Ignác bornagykereskedő inasaként. 1870-től Bécsben kémiát és saját kérésére festészetet tanul. Naplójának tanúsága szerint festőművész szeretett volna lenni. Együtt gyerekeskedett Sopron egy másik nevezetes családjának sarjával, ifj. Storno Ferenccel, akivel közösen álmodoztak a művészi pályáról. Apja utasítására azonban neki nemsokára haza kellett térnie, hogy átvegye a cég irányítását.

A jól nevelt ifjú engedelmeskedik, és az idő a választását igazolja. Művész ugyan nem lett belőle, de a város legbőkezűbb mecénásává vált. Egy élet gyűjtőmunkájáról tanúskodnak azok a különleges régiségek, amelyek megtöltik ma múzeumként is szolgáló egykori otthonát.

A múzeumok előzményei a barokk kor fejedelmeinek és arisztokratáinak gyűjteményei, amelyeket a festmények és szobrok mellett régészeti leletek, óraszerkezetek, ritka tengeri állatok, fossziliák alkottak, és amelyeket Kunst- und Wunderkabinetként tart számon a művészettörténet. Tulajdonosaik célja a múlt megbecsülése és az emlékezés volt. Annak idején sokan kinevették az effajta hóbortos gyűjtőket, az idő mégis őket igazolta.

Sopron sem kivétel; a műgyűjtés itt is sok évszázados múltra tekinthet vissza. Fejedelmi központ nem lévén, mint szabad királyi város a nemesi rendet nehezen engedte falai közé. Először 1600 táján költözhetett ide nemes ember, de neki is a többi polgárhoz hasonlóan kellett a terheket viselnie.

A gyűjtő tehát mindenekelőtt a polgár, természetesen haladó szellemű. Hiába keresünk itt főúri kollekciókat; a templomi kincsek sem gyűjtés eredményei, hanem a több évszázados szertartás eszközei. A műgyűjtés Sopronban hosszú időn át elsősorban könyvgyűjtés lehetett, amit csak a csontkultusz – különböző legendákkal övezve – előzött meg.

A régészet iránti érdeklődés igen korai: már a XVI. században római leleteket találnak. Ez idő tájt kezdődik a régi érmék kutatása, majd a használaton kívüli fegyverek gyűjtése. De ebben tudatosságról még hosszú ideig nincsen szó. A környéken, Fraknó-Eszterháza, illetve Nagycenk urai kastélyaikban csodálatos gyűjteményeket hoztak létre, ennek azonban nem volt közvetlen hatása. Hiába élt és dolgozott sok festőművész Sopronban, főrangúak híján csupán szerény megrendelésekhez jutottak mind a helyi polgároktól, mind az egyházaktól. A tehetősebbek is elsősorban metszeteket és kis festményeket, óntányérokat és fajansztárgyakat vásároltak, illetve a kőcserepet háttérbe szorító porcelán kezdett teret hódítani a háztartásokban.

A fordulatot az 1847-es első iparkiállítás hozta, amelyen már műtörténeti tárlatot is rendeztek. A városban ezt követően sokan váltak gyűjtővé, ki a bútorok, ki a fokozatosan felbomló céhek történeti emlékei, ki a népi fazekasipar remekei iránt vonzódott. Ma már csak szorgos kutatómunkával lehet ilyeneket találni; a legszebb darabok országszerte közgyűjteményeikbe kerültek.

A soproni Stornó család a Bach korszak idején kezdett gyűjteni, s hamarosan Zettl Gusztáv is kedvet kapott rá. Figyelmét először a régészeti emlékek keltették fel, de már kezdetben is gyűjtött néprajzi és művészeti anyagot. E tevékenysége elválaszthatatlan osztálytársának és jó barátjának, Stornó Ferencnek hasonló buzgalmától. Mindkettőt, mint annyi társukat, a művészetek iránti szeretet vezérelte. Nem a saját szerzést tartották a legfontosabbnak, a közjóért akartak tenni. Így alakultak meg a Városszépítő Egyesületek, amelyek összefogták a tevékenyen munkálkodni szándékozó polgárokat. Természetesen ifj. Stornó Ferenccel együtt Zettl Gustáv is tagja lett e Sopronban is megszerveződő egyesületnek. Abban közösen küzdöttek a növekedő város számára tervezett új városháza ellen, ami két kora barokk (késő középkori) ház lerombolásával járt volna.

Elképesztő mennyiségű tárgyat gyűjtött össze, de szó nincs arról, hogy válogatás nélkül – ahogy a múzeológusok mondják – szerzeményezett volna. Agyagiaknak híján nem volt, ennek ellenére mindig körültekintően, kizárólag számára tetsző darabokat vásárolt. Hagyatékok után kutatott. Nagy baráti kapcsolatrendszer rejlik a vásárlásai mögött. Közben fáradhatatlanul képezte magát, s halála napjáig, 1917. február 23-áig festett.

Az otthona volt az ő világa, amely egyúttal valóságos fellegvárként szolgált a különböző egyesületek, egyletek tagjai és magánemberek számára. Ma is megvan az az asztal, amely köré összegyűltek. Ez egy úgynevezett pénzváltó asztal, amelyet közösen restauráltak Stornóval, akinek a gyűjteményében szintén látható két hasonló darab – bizonyságaként szoros barátságuknak. (Mindketten törekedtek ugyanis arra, hogy hasonló kincseik legyenek.) Az asztal közepén levő márványlap arra szolgált, hogy az érméket rádobva a csengéséből megállapítható legyen, a pénz hamis-e vagy valódi.

Egy 1890-es – a soproni levéltárban lévő – tervrajz szerint Zettl Gusztáv a férfiszalont szánta a felhalmozott műtárgyak elhelyezésére. Minthogy azonban a későbbiekben a lakás tovább bővült, a ma is meglévő szalon oszlopos térelválasztással nagyobbodott. A famunkákat, így a mennyezeti kazettákat egy jó barát, Pintér Ignác asztalosmester készítette, aki természetesen szintén tagja volt a művészeti körnek. Említést kell tenni az ugyancsak soproni Gruber-Vermes Alajosról is, aki az üvegablakokat készítette. Az ólomkeretes üvegablakok, amelyek témáit a művész a tulajdonossal egyeztette, a négy alapfoglalkozást: a halászt, a vadászt, a földművest és a pásztort ábrázolják. A felső ablakszárnyakon, akárcsak a faburkolatokon, díszítésként szólások, közmondások olvashatók.

A két világháborút a gyűjtemény komolyabb károk nélkül átvészelte. A Zettl céget és a házakat azonban 1951-ben államosították, így a család biztos anyagi háttere megszűnt. Így is hálát adtak a Jóistennek, hogy életben maradtak. Alighogy felocsúdtak, már jött a következő fordulat, isteni szerencsével saját lakásukban maradhattak. Az 1952-ben listára vett tárgyakat, anyai nagyapja örökét, Dr. Langer Herbert (1907-2000) 1955-ben múzeummá alakította és a nagyközönség számára látogathatóvá tette. Azóta a család fogadja, tárlatvezetéssel kalauzolja a betérő vendégeket.

1998 óta a gyűjtemény alapítvány formájában igyekszik megfelelni az elődök által megfogalmazott nemes programnak. Múzeum és lakás kettősében harmóniát teremteni különösen nehéz feladat. Miután én ide születtem, nekem a legnehezebb megfogalmazni azt az érzést, milyen ezek között a mindennapokat élni. Gond a fűtés, a modern villamoshálózat kiépítése, a korszerű technika beillesztése a múzeumi falak közé; a ház, szobák állapota finoman szólva is felújításra szorul. A jövő generációi számára még bőven marad feladat.